Nem voltam sosem valami nagy természet rajongó, inkább az informatika kötött le, szabadidőmben is elsősorban az elektronikus média kihívásait kerestem, mintsem jártam volna a környező erdőket. Aztán ez egyik pillanatról a másikra ez megváltozott! Csak egy kiskutya kellett hozzá.

Miután családi házba költöztünk, már nem lehetett a kutyatartással szemben az a kifogásom, hogy a panel állatkínzás egy kutya számára. Nehezen, de belementem: legyen egy kutyánk! Tavaszra terveztem és szívem szerint a menhelyről választottam volna egy nyugodt, családszerető kisméretű kutyust. Számtalan kutyás mozifilm szolgál elrettentő példával, hogy mennyi bajt okozhat egy túlzottan eleven kutya.

Az élet azonban átírta a terveimet, mert a rokonságba kiskutyák születtek! Gyönyörű, hófehér keverék kutyák, olyanok mint egy-egy apró jegesmackó! Természetesen szó sem lehetett többé más kutyáról, a család hazavitte az egyik hógolyót.

És innentől kezdve vége volt a nyugalomnak! A kutya ahogy nőt, annál elevenebb lett. Hatalmas mozgásigényének kevés volt a kis kertvárosi családi ház udvara: sétálni, túrázni kellett vele, mert ha nem, akkor kiásta a kertet, ellopta a papucsokat, vagy széttépte a könyvtári könyvet. Mindennapos feladattá vált a kutya kifárasztása!

Természetesen nem bánom, sőt, mivel ülő munkát végzek, még jól is esik a séta. Mióta Hógolyó – mert mi más lett volna a neve? – megvan, azóta eső, hó, vagy tűző napsütés nem lehet akadály: mi túrázunk.