A 20. század elején, főleg a világháborús eseményeket követően, az emberiség élettapasztalata megváltozott, elkezdték úgy érezni, hogy a körülöttünk levő világ meglehetősége zilált, bizonytalan, minden feldúlt volt, úgy érezték, hogy az átélt traumát nem lehet igazán feldolgozni, nem lehet kibeszélni magunkból.

A művészek is különféle módon kezelték ezt a problémát. Az egyik irány úgy próbálta azt az egészet kezelni, hogy elefántcsont toronyba zárkóztak, és a művészet autonómiásában látták a megoldást. Ők voltak a modernség képviselői, akik próbálták a művészetüket eltávolítani az élettől, a bizonytalantól, és megteremteni az elvesztett egységet, a műalkotásban. A tapasztalat, miszerint a szavak nem elég kifejezőek, a definíciók nem megfeleltethetőek azoknak a dolgoknak, amiket jelölni akarnak, nem elég pontosak. Úgy gondolták a modernség képviselői, hogy ha eltávolítják a világtól a művészetet, akkor azon belül visszaállítható a rend. Úgy gondolták, hogy a művész a társadalmon felül áll, azaz ő az, aki egyedül képes az alkotáson keresztül rendet vágni a káosz közepén.

Ellenben az avantgárd képviselői úgy vélték, hogy a művészet mindenkié, és igazából nem is szükséges, hogy rendet vágjunk a fejetlenségben, hanem sokkal célravezetőbb, ha a művészetet azonosítjuk a káosszal. Csoportosulásokban gondolkoztak, és igyekeztek a műalkotást a mindennapi élet részeként szemlélni, mi több, az életből merítettek. Úgy gondolták, hogy ha megfosztjuk a tárgyakat, a talált műalkotásokat az eredeti jelentésüktől, akkor azzal széppé tesszük, művészivé. Igyekeztek művészit találni a természetellenesben, a gépiesben, a műben.